Coca-cola vagy Pepsi?

Inkább átmegyek egy másik büfébe vagy iszok kóla helyett mást, ha nem árulnak Coca-Colát. Tényleg azt szeretem jobban vagy a marketing áldozata vagyok? Csináltak olyan kísérletet, melyben jelöletlen poharakból itattak mindkét gyártó termékéből emberekkel és a többségnek a Pepsi ízlett. Ha viszont tudták, melyik pohárban melyik gyártóé van, akkor máris a Coca-Colát szerette a többség.
Érdekes lenne egy teszt jelöletlen autókkal, borokkal, csokikkal, pólókkal vagy akármivel is...

emigrációs statisztikák

Mindenhol azt hallani és olvasni, hogy egyre többen döntenek úgy, külföldön élnek tovább, népszerű blogokban lehet olvasni a kitelepülők tapasztalatairól. Míg ezt írom, épp egy Németországban élő barátomat várom, tegnap egy Ausztriában dolgozó barátommal beszéltem és a héten búcsúztatjuk egy kollégámat, aki februártól Angliában dolgozik.
De mennyi magyar emigráns is él külföldön és hol pontosan? Az infografika most is segít könnyen és gyorsan értelmezhető ábrán szemléltetni a statisztikákat. Nem csak Magyarország érdekes, meg lehet nézni, hogy hova megy az a sok ember Németországból vagy épp Indiából hova vándorolnak ki az USA-n kívül. Na és hova mennek legtöbben az USA-ból? Kanadába, de árnyaltabb a kép, ha látjuk, hogy Kanadából az USA-ba 4-szer annyian vándoroltak.

Hogyan utazzunk Észak-Koreába?

Olvastam Sophie Schmidt (Eric Schmidt, a Google egykori vezérigazgatójának lánya) beszámolóját észak-koreai utazásáról. A beszámoló és tapasztalatok érdekesek, bár nem sok újdonságot vagy meglepő részletet tartalmaznak, mondjuk a 90 beszervezett számítógépező ál-diák tényleg mulatságos (vagy inkább ijesztő?) lehetett. Viszont már a beszámoló elején megakadt a szemem a Koryo Tours linkén, akik az évi 3500 nyugati turista több mint felét utaztatják. Igazi piaci résre bukkantak, én is ezerszer kíváncsibb vagyok Phenjan-ra, mint Sydney-re vagy London-ra, pedig egyik városban sem jártam még.

A honlap részletezi, mit fedez az utazás díja, pl. szállást igen de vízumot nem, az egyéni utazás szervezésnél az egyetlen különbség a csoportoshoz képest, hogy magunknak kell gondoskodnunk a virágcsokorról Kim Ir Szen szobrához.
A foglalással igyekezni kell, pl. Kim Dzsongil szülinapja (február 16.) köré szervezett 7 éjszakás (plusz 1 a vonaton) útra (1590EUR) már nem lehet jelentkezni, de márciusira még igen. Érdekes még a gyakran ismételt kérdések közt is böngészni...

környezetbarát síkosságmentesítés

Általában csak ellapátolom a feljáróról a havat és ki tudunk állni. Előfordul azonban, hogy lefagy, vagy amikor hajnalban elmegyek, még nem tudom, milyen lesz napközben, ilyenkor lesózom. Idén télen talán ötször volt erre szükség, a megbontott (10 kg-os) zsákból még alig hiányzik. De akkor is zavar, hogy ez a só utána valahogy visszajön a növényekre, nálunk a feljáró melletti fagyal bokrokra. Amikor még nem volt otthon só, a homokozóból szórtunk ki homokot egy ónos eső alkalmával, de utána elég nagy a mocsok, érdemes szárazon összeseperni. A szomszéd valamilyen furcsa őrleményt használ, végre sikerült nekem is beszerezni, a neve Zeokal.

Az összetevői szerint 90% zeolit, 10% kalcium-nitrát oldat. Ezek szerint a zeolit oldja, a kálcium-nitrát meg trágyázza :) Ma reggel tudtam tesztelni, ellapátoltam a havat a feljárón és a kapun kívül sóval, bent pedig Zeokal-lal szórtam fel a követ. A hó szemerkélt tovább, Réka másfél óra múlva lefotózta.

A só még küzd, de a Zeokal-nak (ami mondanom sem kell, egy nagyságrenddel drágább) ez már sok. Az igazsághoz tartozik, hogy az őrlemény elég nagy darabokból áll, így feltételezhetően jobb érdesítő hatása is van, ezt kocsival kellene kipróbálnom.

A kóla és csoki jutott eszembe: ami igazán finom, az ártalmas is.

Mit gondol a golyó?

Mérő László könyve kapta ezt a címet, mely 5 perces esszékben elmélkedik az élet, gazdaság, politika és lélek dolgairól. Mindig is érdekesnek tartottam előadásait, megnyilvánulásait, talán a matematikusból lett pszichológus érdekes gondolkodásmódja miatt, mely többször előtérbe a kerül a könyvben is. Érdekes, hogy miközben nagyon érdekes elismert tudós vagy kiemelkedő szaktekintély véleményét megismerni olyan hétköznapi dolgokról, mint a miniszterelnök nyilatkozata, az emberek gondolkodása a hitelről vagy éppen az antirasszista tüntetések, ugyanakkor kicsit veszít is emelkedettségéből, picit mintha túl közel kerülne hozzám, a hétköznapi emberhez. Talán azért is, mert sok baklövéséről is ír vagy mert egyértelműen megkülönbözteti magát, a nemzetközi diákolimpiai bronzérmes matematikust a zseniktől. De jól van ez így, Mérő László matematikus, pszichológus és közíró. Utóbbi minőségében nekem különösen szimpatikus stílusban olyan, mintha blogot vezetne (egy újság rovatába írt közleményeit szerkesztette most könyvbe), nem egy lehatárolt területen, hanem mindenről, amit érdekesnek talál.
Hogy honnan a cím? A Lélek dolgai fejezet első részének címe, melynek mindjárt első sora magyarázatot is ad: "A kísérletező pszichológusok mélyen irigylik a fizikusokat, mert nekik oly mindegy, mit gondol a golyó, miközben gurul lefelé a lejtőn."

Ki tud jól angolul?

Aki le tudja fordítani, hogy "Ha majd holnapután is azt gondolnám, amit tegnapelőtt gondoltattál volna velem, akkor bolond lennék!"? Vagy aki nem akad meg beszéd közben? Vagy aki Shakespeare-t olvas eredetiben? Vagy (ahogy sok angoltanár gondolja) tudja, hogy a suspicios után of kell ha gyanakszunk valamire?
Nehéz kérdés, fontos, hogy milyen angolról van szó. Környezetemben a szaknyelv és sokszor az "EU-s" és/vagy "meeting-English" kell írásban és beszédben is. Cikkeknél az érthetőség és gördülékeny fogalmazás az első, valamint a szakszavak precíz használata, de nem az irodalmi stílus. Meetingeken pedig, hogy teljes mértékben megértsenek, amihez tudni kell az elfogadott kifejezéseket, amelyek sokszor nem azok, amiket egy anyanyelvű mondana.
De aki a szememben általánosságban igazán tud angolul, az a mindennapi kifejezésekben van otthon: ha azt hallja, hogy slow mo, tudja, hogy lassított felvételről van szó, ha egy tipikus amerikai kis társasházi lakásban valaki a hall-ba hívja, akkor nem keresi az előszobát, hanem kimegy vele a folyosóra, ha azt hallja, I have standards, akkor nem szabványokra gondol és tudja, hogy a nuts-nak sok átvitt jelentése lehet. Ezen felül persze magyarból is ésszel fordít, mert olyan van, hogy storm out (kiviharzik pl. szobából), de azt már nem fordítaná le szóról szóra, hogy "bottal ütheti a nyomát!".
Lehet tehát valaki jó cikkekben vagy előadásokban de gyenge New York utcáin és persze fordítva (nem, nem translated :)

Szent-Györgyi Albert a testnevelésről

Szent-Györgyi Albert igen érdekes felszólalására bukkantam a Szent-Györgyi Albert Gimnázium honlapján. Érdemes rászánni pár percet és elolvasni, bő 80 év után is nagyon aktuális. Az oktatási rendszer lélekölő mivoltára is remekül rámutat, bár az egyetemi tanrend vonatkozásában javaslata ma talán utópisztikusabb, mint valaha. 

"Ezt a felszólalását Szent-Györgyi Albert 1930 novemberében mondta el az Országos Testnevelési Tanács kongresszusán.

Szent-Györgyi Albert: Az iskolai ifjúság testnevelése

Hazánk ma legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők sorából kitöröltessék. Ez a súlyos próbáltatás iskolarendszerünk elé is egészen új célokat, új követelményeket állít. Az iskola mint az ifjúság, a jövő építője és formálója döntően szól bele a nemzeti létért való küzdelmünk kimenetelébe. Ezért örömmel vettem a testnevelési kongresszus bizottságának megtisztelő megszólítását előadás tartására, mely alkalmat adott nekem arra, hogy a testnevelés kapcsán megvizsgáljam azt, hogy mai iskolarendszerünk, amely a régi jó idők öröksége, megfelel új és változott idők követelményeinek.

 Vizsgálatom eredményét rövid szavakban bocsátva előre úgy foglalhatnám össze, mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.

Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először kérdésre kell felelnünk, hogy mi tulajdonképpen az iskola, mi az iskolának a célja és hivatása. Engedjék meg, hogy mint egyetemi tanár ezt a kérdést a hozzám legközelebb álló intézmény, az egyetem példáján világítsam meg, kifejtvén azokat az elveket, melyek nézetem szerint minden iskolát kell, hogy irányítsanak az elemitől az egyetemig. Mi tehát az egyetem célja és hivatása?

Ebben a kérdésben a vélemények különböző országokban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola, tanítványaival két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény, szakiskola. Ha ezt az á1láspontot tesszük magunkévá, akkor nem sok mondanivalónk van a testnevelésről. Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanítási idő alatt hallgatóinak fejébe 100 vagy 200 kilónyi könyv tartalmát átpréselje, azután ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt. Ezt a célt mi a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot.

Ezzel a felfogással szemben áll két nagy, ősi angol egyetem, Oxford és Cambridge. Ez a két egyetem, eltekintve tudományos kutatásaitól, elsősorban nem tanító, hanem nevelő intézet. Itt nem jogászokat, kémikusokat vagy doktorokat, hanem elsősorban embereket nevelnek. Köztudomású, hogy Anglia legkiválóbb embereinek nagyobb részét, nagy felfedezőit, államépítőit, tudósait e két egyetemről kapja és ezért minden angol szülő, hacsak valamiképpen teheti, gyermekét e két egyetem egyikére küldi. Ha bárhol a nagy angol birodalomban felelősségteljes állás ürül meg, s a pályázók között volt oxfordi vagy cambridge-i diák van, minden valószínűség szerint ez fogja megkapni a helyet, mert már eleve is majdnem bizonyos, hogy ez hivatásának az életben jól meg fog felelni. Így viseli Oxford és Cambridge a vállán az óriási angol világbirodalmat, szétküldvén fiait az állam terhének viselésére.

Ha betoppanunk egy délelőtt a cambridge-i egyetemre s végiglátogatjuk a tantermeket, e nagyságnak, a két egyetem óriási nevelő erejének még az árnyékát sem találjuk. Meglepetéssel fogjuk tapasztalni, hogy az előadások későn kezdődnek, álmosan folynak és korán végződnek. Déli egy óra után már nincs is előadás. Az előadói termek nagyrészt üresek. Mi tehát Oxfordnak és Cambridge-nek a csodálatos nevelő eszköze, amellyel fél év alatt a tejfelesszájú gyermekekből férfiakat nevel, akik elég erősekké válnak arra, hogy az óriási angol birodalom terhét viseljék, és annak határait napról-napra még most is tágítsák?

Először jutottam közelebb a rejtély nyitjához, mikor egyszer egy diákot délután a lakásán próbáltam felkeresni. Mikor becsöngettem délután a diák lakásán, az ajtónyitó csodálkozott tudatlanságomon, mellyel a diákot délután otthon és nem a sportpályán keresem. Beültem a diák szobájába, hogy ott megvárjam. Ebben a szobában feltűnt, hogy ott minden volt: evező, hockey bot, golfütő, criquet bot stb. Csak egy dolog nem volt: tankönyv. Mikor hosszú várakozás után a diák végre hazatért, kimelegedve, kipirulva a sporttól, s én az illő bemutatkozás után megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik ő itt Cambridge-ben, a válasz az volt, hogy: "Evezek". Csodálkozott, mikor azt mondottam, hogy: "Nem úgy értem, hanem azt szeretném tudni, hogy mit hallgat?" Rövid gondolkodás után megmondotta, hogy tantárgya filozófia és pszichológia. Mikor megkérdeztem, hogy minek készül, azt felelte, hogy kimegy kereskedőnek Indiába.

Miként később rájöttem, ez a kis epizód teljesen jellemző Cambridge életére. Itt a leendő kereskedőnek az egyetemen nem kettős könyvvitelt, nem differenciál- és integrálszámítást vagy nemzetgazdaságtani teóriákat tanítanak, hanem kiküldik a sportpályára, és ott embert faragnak belőle. És aki először reánéz egy ilyen cambridge-i diákra, az ő duzzadó életenergiájára, érdeklődésére és tetterejére, az biztos benne, hogy ez a fiú ott kinn a messze Indiában nagyszerűen meg fogja állni a maga helyét a legnehezebb körülmények között is, dacára annak, hogy nem füstöl a feje a tudománytól.

A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem tévesztendő össze puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak, hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a "fair play", a nemes küzdelem szabályaira. Aki ezeket tudja és akiből a lélek férfiasságát, a meleg érdeklődést, az önállóságot és az alkotási vágyat nem verjük ki 12 vagy 17 évi örökös magolással, ijesztgetéssel és fenyegetéssel, az meg fogja állni a helyét az életben. Azért zárja be Cambridge déli egy órakor tantermeit és nyitja meg sportpályáit.

De mi lesz ilyen körülmények között a szaktudással? Cambridge és Oxford válasza az, hogy a szaktudás fontos, illetőleg végtelenül fontos, de ha ő fiainak férfiasságot, tetterőt, alkotási vágyat, életerőt, jellemet és érdeklődést ad útravalóul, ezek a szükséges szaktudást majd odakint az életben hamar el fogják sajátítani. Ha ellenben ezeket a tulajdonságokat a szakadatlan magolással, tanítással kiveri belőle, akkor mind e munka hiábavaló lesz, mert ezeket az illető úgyis hamar elfelejti, s önálló utánpótlásra nem lesz képes. A reákent tudomány hamar le fog peregni, s az illető ott fog dideregni mezítelenül az életben mint annak használhatatlan tagja.

Hogy mondókámat rövidre fogjam, Oxford és Cambridge titka az, hogy itt elsősorban embereket, férfiakat nevelnek, nem pedig savanyú, verejtékükben főtt filozófusokat vagy más egyebeket, s e munkájuknál legfontosabb eszközük a sport, mely nem a szellem útján nyomja el a testet, hanem a test útján nyitja meg a lelket.

A két egyetem élesen vonja meg a határt két célja között: nevel kis számban tudósokat, s nagy számban embereket a közéletre, nem kevervén össze a kettőt, nevelve féltudóst, aki az életre alkalmatlan s a tudománynak csak a szagát ismeri. Akiket a közéletre szánt, azokat kiküldi az Isten közelébe a természetbe, ki a sportpályára, s ott embert farag belőlük. Amit itt

Oxford és Cambridge példáján, a szakavatott körben szeretnék kihangsúlyozni, az az, hogy a sport nemcsak a testnevelésnek, de a lélek nevelésének is leghatásosabb eszköze, és minden iskolának, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig első és szent hivatása és kötelessége a lélek nevelése, hogy fiaiból embert faragjon.

Hazánknak súlyos válságában, melyben körös-körül csak ellenségek környékezik, melyben barátokért nagyon a messze távolba kell néznie, melyben teljesen a saját erejére, fegyvereire van utalva, minden kis szikrányi képességre szüksége van. A mi leghatalmasabb fegyverünk a jelen körülmények között a magyar nép veleszületett jelleme és iskoláink első és fő feladata, hogy ezt a jellemet fejlessze, hogy a hazának embereket neveljen, derék, tetterős embereket. Súlyos válságunkban minden csepp akaraterőre, minden csepp tettrekészségre szükségünk van, s ezekből nem adhatunk oda egy jottányit sem a rendhagyó igék egész tömegéért, a történelmi évszámok egész gyűjteményéért vagy a kémiai képletek legbonyolultabb halmazáért.

De ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság, a legnagyobb keserűség tölt el. Az a hallgatóság, amelyet kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetség mellett is kevés kivétellel nemcsak tudósképzésre, de mindennemű felsőbb kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: "Az operáció sikerült, a beteg meghalt". A tanítás jó volt, a gyermeket megölték. Abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést, azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson, és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát valami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és "nyűgét az állam nyakába varrja. Ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik 12 évi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi azután tanítjuk, taníjuk, tanítjuk és tanítjuk őket. És amikor azután további öt év alatt végleg megfosztottuk éket a szabad cselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelen kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.

Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük. Úgy értesültem, hogy még mindig vannak iskolák, ahol napi öt órai tanítás folyik, ahol hetenként két tornaóra van, ahol tehát három napra előre kell a gyermekeknek magukat kimozogniuk. Hát tudnak az urak három napra előre enni vagy aludni? Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. Ami pedig az öt órai oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Így uraim, nem embereket nevelünk, de lelkeket, de nemzetet gyilkolunk meg legválságosabb óráiban. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok s a tudományhoz sem értenek.

Az iskolának végre meg kellene értenie, hogy alá kell magát rendelnie az állam céljainak. Az államnak pedig elsősorban tetterős polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie, és ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve.

Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom. Az egyetemen a kémiatanításnál szerzett tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez vagy természettudományhoz nem ért, modern nyelvet úgy, hogy egy egyszerű levelet képesek lennének megfogalmazni, vagy egy idegennel beszélni, nem tudnak. A klasszikus nyelvekből, amire a legtöbb időt fordították, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek lennének egy klasszikust elolvasni. Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig, abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkodásának magaslatára, abból annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén tud abból, hogy hogyan kell tojást rakni. Irodalmi műveltségről szó sincs, és ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék. A mai középiskolai tanítás eredményeire talán legjellemzőbb egy kis eset, amelynek véletlenül és akaratlanul is tanúja voltam néhány évvel ezelőtt. A rotterdami nagy Rajna-hídon előttem ment egy diák, hóna alatt nagy csomó könyvvel. Korából látszott, hogy érettségi vizsga körül jár. De járásának derűs jellege mutatta, hogy ezen a vizsgán túlesett. A híd közepére kiérve a diák megállott, a szíjjal összekötött könyvcsomót kilógatta a folyó felett, azután elengedte a szíjat és arcában a legélénkebb kéj érzetévei figyelte, hogy hogyan zuhannak le azok a könyvek, és hogyan nyelik el őket a Rajna habjai egyszer és mindenkorra.

Szavaimat rövidre akarom fogni. Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyreszántó, táglelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nemcsak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig.

Egy ilyen új tanrendszerben a sportnak, mint a test és a testen át a lélek nevelőjének tág tere kell, hogy nyíljék, amely összhangban áll nemcsak a pedagógia, de az egyszerű emberi ész és természet követelményeivel is. De ily reformot ne tessék tőlünk várni, mi tanárok, tanítók és pedagógusok vagyunk, a mi szellemiségünk a reform körül ki fog merülni abban, hogy még néhány tárgyat beszorítunk a tanrendbe. Mi, ha tornáról vagy sportról lesz szó, mindig csak azt fogjuk mondogatni, hogy nekünk a tanítás céljaira az ifjúság minden percére szükségünk van. És ha majd megnyújtjuk a kötelező tanidőt a mainak duplájára vagy tízszeresére, mi akkor is csak azt fogjuk mondani, hogy felfedeztünk még egy tárgyat, mely nincsen a kellő terjedelemben tanítva, s amelyből az ifjúság még mindig kevesebbet tud, mint a szaktanár, s így időt most sem nélkülözhetünk.

Konkrét javaslatot nem vagyok hivatva tenni, legfeljebb talán arra az intézményre

vonatkozólag, amelynek magam is tagja vagyok. Itt az egyetemen az első lépésnek a tanórák drasztikus redukciójának kell lennie, amely déli egy óra után megtilt minden előadást és lehetővé teszi, hogy minden diák legalább minden második délutánját a sportnak szentelhesse. Nekünk legalább is itt Szegeden vannak elsőrendű egyetemi sportvezetőink, van sportpályánk, de a diákságot úgy megterheljük, hogy az képtelen azt felhasználni.

Én zárni kívánom szavaimat! Egy ország jelene az államfő, egy ország jövője a kultuszminiszter kezében van. S így én nyugodtan gondolok a jövőre. Aki a kultuszminiszter úr írásait, beszédeit és alkotásait tanulmányozta, az nem kételkedhetik benne, hogy ő táglelkű, minden alkotásra készen álló feje a magyar nevelésnek és kultúrának, és felismerte azt az óriási perspektívát, amelyet a tanítás reformja hazánkban megnyithat. Ez a reform a kovácsolója kell, hogy legyen a mi leghatalmasabb fegyverünknek, a magyar jellemnek, mely jellem formálásához egészség kell, mely fegyver legjobb köszörűköve a sport, amely egyetlen útja a mi nemzeti megújhodásunknak.

Engedjék meg, hogy határozati javaslatomat csak egészen általános szavakban terjesszem a mélyen tisztelt kongresszus elé: Mondja ki az Országos Testnevelési Kongresszus, hogy a testnevelés, mint a lélek- és főleg a jellemnevelés leghatásosabb eszköze, foglalja el helyét a szükségnek megfelelő teljes mértékben az iskolai nevelés egész vonalán, mégpedig az ifjúságnak újabb megterhelése nélkül, tehát az értelmi nevelésre szánt oktatási és tanulási idő megfelelő csökkentése útján."

Miért ráncosodik tenyerünk a vízben?

A baleset után visszavarrt ujj a vízben nem ráncosodik, ahogy olvasom, ennek tehát valamilyen idegi oka lehet, nem csak az, hogy a bőr külső rétege magába szívja a vizet. Feltételezések szerint így könnyebben fogunk meg vízben tárgyakat, mert csökken a bőr súrlódása (akit mélyebben érdekel a téma irodalma, a pruney fingers kifejezésre keressen rá!). Az mindenesetre érdekes, hogy a végtagok visszavarrása már nem tűnik nagy számnak, de azt még nem tudjuk biztosan, miért akar az evolúció mindannyiunkból mosónőt vagy gyöngyhalászt :)

Mi jellemző történelmünkre?

Martin Elmer térképész-grafikus a MapHugger blogjában tette közzé infografikáját, mely országonként mutatja a legjellemzőbb szót, ami a Wikipedia cikkeiben szerepel az adott ország történelmére ("History of _____.") vonatkozóan.

Nagyítható, mozgatható verzió ITT található. Érdekes Európát kinagyítani, dominál a háború szó, van azért pár kivétel, pl. nálunk a párt, Szlovákiában pedig Magyarország.

Mi van a Costa Concordiával?

Hogy állnak a mentési munkálatok, mikor szabadítják ki és hogyan? A mentést a Titan Salvage cég végzi, a Costa Concordia elszállítása kiemelt projektjük.

Először stabilizálják (kikötik és ékelik) a roncsot, utána olyan alapot építenek a víz alatt, amire rá tudják majd ültetni a hajót, végül ráfordítják és hatalmas tartályok segítségével elúsztatják. Részletes leírás ITT található.

Nem mondanak konkrét határidőt, valószínűleg idén nyár végére fejezik be a munkálatokat. Jelenleg éjjel-nappal 400 ember dolgozik a 400 millió dollár (!) összköltségű mentésen. Nem egyszerű mérnöki feladat, ez már a Costa Concordia 2100 tonnányi üzemanyagának kiszivattyúzásakor is kiderült; akkor a szivattyúzással párhuzamosan kellett tengervízzel elárasztani a tartályokat, hogy a hajó egyensúlyban maradjon.
Ahogy a háborúk is felgyorsították például a térképezés, távérzékelés fejlődését, úgy járul hozzá egy ilyen katasztrófa is a hajózás biztonságának növeléséhez és adott esetben új technológiák fejlesztéséhez. Amilyen buta apróság okozta a balesetet, annyira szép mérnöki feladat a mentés.

Remete-szurdok

Folytattuk a Hidegkút környéki turistautak felderítését, az ünnepek alatt voltam a lányokkal az Újlaki-hegyen, a reptérnél hagytuk a kocsit és a város felől sétáltunk fel a siklóernyősök starthelyéig, majd a fenti hangár és Vörös-kővár felé tértünk vissza. Ez a siklóernyősök bámulásával is kevesebb, mint másfél óra volt. Most vasárnap Bálintot is vittük babakocsival, a Remete-szurdokba mentünk, majd folytatva a kék jelzésen északnak vettük az irányt és a kék kereszten jöttünk vissza Budaliget felé. Az Endomondot kicsit későn indítottam, de majdnem a teljes kört loggoltam:

A túra profiljából a legérdekesebb a meredek rész, ami ráadásul olyan sziklás volt, hogy inkább felkaptam a babakocsit, és úgy vittem Bálintot.

Hogy is fogalmazzak... kikerültem az aerob zónából és a hegytetőn már rendesen ziháltam. Amúgy nem lehet valami nehéz terep, mert a gyerekek végig szökdelték, a tetején pedig számomra szokatlan perspektívából lehet megnézni a jól ismert hegyeket.

Bálint már a szurdokban elfogyasztotta a neki csomagolt vajas kalácsot, az emelkedőn még elnyammogott egy palack vízzel, de utána már tényleg nem értette, mit keresünk mi itt, felváltva cipeltem a karomon vagy toltam a babakocsiban, mert sétálni nem akart.
Épületek közé érve Eszter nyelvészkedett egy picit ugyanazon utca (vagy útja? :) különböző elnevezésein, végül már kapkodni kellett a lábunkat, hogy Bálint ne aludjon el, így a másfél órás rövid túra tisztességesen kihúzott bennünket.

 

 

Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Fura cím, nem? Ezt gondoltam, amikor meghallottam, hogy ez a címe Murakami Haruki (van saját honlapja is) újonnan megjelent könyvének (a cím Raymond Carver What We Talk About When We Talk About Love című novelláskötetéről mintázva). Haruki egy híres japán író, akiről persze azt sem tudtam, hogy létezik, karácsony előtt egy rádióinterjúban hallottam róla és hogy, hogy nem, a Jézuska meglepett a könyvével :) Miért is keltette fel érdeklődésem? Mert Haruki íróként hosszútávfutó és egy egész könyvet (na jó, kis formátum, ~160 oldal) szentelt a futáshoz való hozzáállásának. Íróként sem az a tipikus fajta, 32 éves koráig semmit nem írt, volt egy szórakozóhelye Japánban, abból élt. Aztán egyszer csak úgy érezte írnia kell, írt és nagyon jó kritikákat kapott, illetve, ami még fontosabb, az emberek vették a könyveit. Az aktív éjszakai életből hirtelen írógép előtt ülős életmódba váltás, a kezdődő elhízás és a napi akár 60 (!) szál cigi arra késztette, hogy valamit sportba kezdjen, ez lett a futás. Elég gyorsan eljutott a maratonfutós szintre, huszonvalahány éve minden évben fut egy maratont, a könyv egyik központi történetében a 2005-ös New York Maratonra való felkészülés áll, ekkor már 250-300 km-eket futott havonta.
Leírja, hogy mire gondol futás közben, mi hajtja, mi tetszik benne, hogy érzi magát a versenyeken és rendkívül sok közös pontot találtam az én futólétemmel. Közel sem vagyok annyira fegyelmezett, mint Haruki, de kb. hasonló futók lehetünk. Ő sem gyors, inkább erősnek mondja magát, sokat bír. Hetente kétszer háromszor focizom vegyes csapatokban, 25-65 között minden korosztály előfordul, vannak zsonglőrök, futók és persze falábúak is (sokszor utóbbiak viszik hátukon a csapatot). A fociban is abban tudok csak kitűnni, hogy bár nem vagyok különösen gyors a korosztályomban, viszont 60 perc után is közel ugyanúgy futok, mint az elején. Haruki hatására az ünnepek alatt kipróbáltam, milyen, ha minden nap futással terhelem a szervezetem és bevált! 6 napon keresztül futottam minden nap 9 km-t, ráadásul szinte minden alkalommal terepen, hegyes-völgyes tájon és egyáltalán nem ártott meg. Korábban igyekeztem pihenőnapokkal szabdalni a futásom, attól tartottam, ha túlságosan megerőltetem, alig bírok majd felkelni. De Harukinak van igaza, az izmokat hozzá lehet szoktatni a terheléshez, az ízületeim és különféle szalagjaim meg ezek szerint genetikai ajándékként némán tűrik. Egyelőre.
A könyv nekem tetszett, könnyen tudtam azonosulni a szerzővel és érzéseivel. Hogyan éli meg a holtpontokat futóversenyen, mi motiválja, hogyan segíti a futás a munkájában, hogyan viszonyul más sportokhoz és hasonló kérdésekre ad választ, ajánlom! 

vizelet a Holdon

Az Index cikkétől jutottam el a the Atlantic írásáig, ahol listázzák a Holdon hagyott szemetet. Eddig nem tudatosult bennem, de tényleg logikus, hogy az űrhajósok a Hold missziókról visszatérve amit csak lehetett, ott hagytak; súlyos milliókban mérhető ugyanis a cuccok űrutaztatása. Így maradt a Holdon többek közt:
-12 csizma
-70 űrjármű (holdjáró, űrhajó modul, műhold)
-videó és fényképező kamerák
-96 zacskó vizelet, széklet és hányás
-szerszámok
-üres élelmiszer csomagok
Azaz leszállt az űrhajós, kirámolta a szemetet, ásott, fotózott, autózott, majd fogta a gyűjtött mintákat, adathordozókat és mindent a Holdon hagyva hazarepült.