Emma kórházi élményeit taglaló bejegyzés írása közben eszembe jutott az akkori kórházi szobatársa, egy 6-7 éves kisfiú, Krisztián. Valamilyen születési rendellenessége volt, amúgy sem fejlődött rendesen, de akkor pár hete nagyon leromlott az állapota. Csövek lógtak ki a fejéből, alig reagált a külvilágra. Az ott töltött 4 nap alatt megismertük őket, haza is vittem egyszer az anyukáját, többször beszélgettünk vele. A gyerek beteg, nagyon, van ilyen.
A rokonokat figyeltem, arcukra a legváltozatosabb érzelmek voltak írva. Az anya volt a kitartó, nem panaszkodó, bizakodó, látszólag a húszas évei közepén járt, egyszerű gondolkodású lány. A barátja (ha jól emlékszem nem az apa) elég közömbösen, bambán állt a szobában, látszott, hogy elviseli a helyzetet, de nagyon az ágy közelébe se ment. A nagyiból olyan könnyek folytak, amik egyértelműen a gyereket sajnálták, arany kis unokám, miért pont te? A nagyapa is rögtön elsírta magát, de az ő szeméből inkább a miért pont az én családomban könnyek jöttek. Miután kiengedték Emmát, talán két nap múlva visszamentem valami papírért, bekukkantottam a szobába és Krisztián már nem volt ott. Emlékeztem egy tömzsi kis nővérre, aki Józsikának hívta a gyereket és bár nem volt sok finomság abban, ahogy tisztába rakta vagy cserélte (csapolta?) a csöveit, volt valami megnyugtató természetesség, közvetlenség, ahogy a gyerekhez nyúlt, nekem szimpatikus volt. Az volt az érzésem is, hogy őt szereti a gyerek, bár Krisztián beszélni nem tudott, de a nyögésszerű hangokból lehetett a lelkiállapotára következtetni. Tehát megkerestem ezt a nővért az osztályon, kérdeztem hol van a fiú a rácsos ágyból? Áthelyezték. És amúgy hogy van, meg tudják gyógyítani? Áhh, nem sok remény van. Addig csak az anyával beszéltünk, tőle csak azt hallottuk, hogy igenis fejlődik, máshogy reagál, bárcsak otthon lehetne megint és akkor többet foglalkozhatna vele (pedig tényleg minden szabadidejében bent volt). Szomorú.
Szülőként a sérült gyerekekről is másképp vélekedem. Korábban azt gondoltam, ez azért egy tragédia. Amióta figyelem az ilyen családok életét és az ismeretségi körömben is vannak ilyen gyerekek, egyáltalán nem így látom. Megkapják ugyanazt a szeretetet a szülők és a gyerekek is, sőt, a szülők részéről az odafigyelés, a gyerek részéről a ráutaltság és a gyerek körül forgó életritmus miatt talán még többet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése