futás túlsúllyal

Olvastam ezt a cikket: 180 kilós szumós futotta le az LA-maratont. Becsülendő, még akkor is, ha az idő alapján az a kocogás az elején nem lehetett nagyon megerőltető vagy nagyon hosszú pirosakat kapott a végén, hiszen ez a tempó a teljes távra is inkább közepes séta átlagot hoz. Persze 180 kilósan 10 órát sétálni is nehéz lehet, de ugyanúgy nem lehet általános szabályokat emlegetni, mint a 6 éves gyerekek iskolaérettségével kapcsolatban, azaz ez is egyén-függő. Én 116 kilósan futottam tavaly a maratont (4:21 alatt) és sokszor hallom, hogy ez mennyire egészségtelen (egyelőre nem érzem semmilyen hátrányát, persze lehet, hogy 10 év múlva porzanak majd az ízületeim), közben sokszor látok fele ilyen súlyú embereket napokig szenvedni sokkal rövidebb távok után. Persze ekkora testtel nem lehet évi több maratont vállalni, de azért van egy-két helyszín, amit ki akarok pipálni, a közelben a Bécsi és a Nizza-Cannes, távolabb a New York és Boston maratonok. Az amerikai versenyeken a biztos induláshoz olyan időket kellene elérnem (nem indulhat akárki, kvalifikációs követelmények vannak), amelyeket nem is akarok elérni (évekig kellene feláldozni a szabadidőm a hosszútávfutásra), de van nemzetközi kontingens, ahova talán van esélyem, hogy kisorsolnak. Majd 40 éves szülinapi ajándékra :)
Addig is félmaratonokkal szórakoztathatom magam, az az élvezhető táv és ott lehet időre is menni, 2 éve 1:52 alatt futottam (113 kilóval), idén ősszel jó lenne 1:45 alá menni (mondjuk 105 kilóval :)). Ezt egyébként ajánlom mindenkinek, nagyon igaz, hogy ez a "teljesíthető táv"!

Tavasz!

Kinek mi a tavasz? Mindenkinek más: március 21., fűnyírók zaja hétvégén, bogrács szezon kezdete, első pecázás, télikabát kimosása, virágföld vásárlás stb. Nálunk a hosszú hétvégén megvolt az első fűnyírás, összeszereltük a trambulint és felakasztottuk a hintákat. Utána jött a rossz idő, a betegségek, most kedden azonban idén először bringával jöttem be! Előző napi elhatározás volt, reggel meglepődtem, hogy csak 7 fok van. Van téli bringás kesztyűm, pár éve azt gondoltam, hogy télen is bringával fogok járni, hát nem sokszor használtam. Ma reggel persze pont ezt a kesztyűt nem találtam, elővettem tehát a rendes téli kesztyűt, alulra téli bringás futónadrág (ezt viszont tényleg használom), bringás mez (főleg hazafelé fontos, hegynek fel, akkor van izzadás), arra egy téli futó felső, arra egy polár pulóver, a futónadrágra még egy farmer és térdvédő, a sisak alá egy sapka. Viccesen nézhettem ki, de már nem vagyok akkora nagylegény, mint mondjuk akár csak 15 éve, amikor rövid ujjúban lapátoltam a havat. Meglepően sokan bringáznak már most is, 10 éve nyáron voltak ennyien. Kellemes meglepetés volt még a felső rakparton a helyreállított bringaút (nagy részén közös a gyalogúttal, az picit veszélyes, de inkább csak nyáron, a turistaszezonban), tavaly a hosszan tartó építkezések miatt szinte kizárólag a Vérmezőn keresztül tekertem. Leporoltam a BAM regisztrációm is, nekem ez a tavasz. A nyár az lesz, amikor az országútit is előveszem és irány Dobogókő! :)

föld órája

Szombat este fél kilenckor volt. Le kellett volna kapcsolni a villanyt. A mai televíziózás és internet segítségével talán hasznosak is lehetnének ezek az akciók, de biztos vagyok benne, hogy az átlag amerikai családot is jobban befolyásolja a villanyszámlája, mint a nagy szavak a hírekben. A CNN válogatásába a Lánchíd is bekerült, elsötétítés előtt és után.

Karsal - a fenyő

Karsal igazi pechvogel volt. Ezt állítása szerint rá sosem mondták, hetedikben a német órán hallotta először. A Glückspilz szóval együtt, aminek jelentését viszont azonnal elfelejtette. 2002-ben például, első lakása vásárlásakor, az volt a döntő szempont, hogy a klotyóból, ha nyitva hagyta az ajtót és a hálószobáét is, akkor pont kitöltötte az ablaknyíláson keresztül a kilátást egy gyönyörű fenyőfa. A Vér Kötelez volt kamaszkorának kedvenc filmje, abban Miklo mindig egy hasonló formájú fa láttán érezte, hogy hazaérkezett. Karsal akkoriban szinte példaképként nézett a latin-amerikai szereplőkre, még a haját is hátrazselézte és csenevész vállai ellenére feszes fehér atlétatrikóban grasszált nyaranta a Városmajorban. Azt gondolta a sors végre utat mutat, megtalálta a fenyőjét ő is. Onnan, a wc-ről. Amikor az ingatlanossal megnézte a kecót, gyanúsan alacsonynak találta a budit, hát próbából ráült. Nyitva volt minden ajtó és a fenyő csodásan mutatott a hálóajtón át. Akkor még nem gondolt arra, hogy vajon hányszor nézegethetné ezt így ha ott lakna, csak arra, hogy ez nem lehet véletlen! Amikor csillogó szemekkel kijött a budiról, hiába erőltetett pókerarcot magára, az ingatlanos rögtön levette, hogy Karsalt olyan impulzus érte a fürdőszobában, hogy nem szükséges belemenni semmilyen alkuba. Találkozott ő már sok fura fazonnal, pl. volt aki stopperrel mérte, hogy az ágyból hány másodperc alatt tudja elhagyni a lakást az erkélyen keresztül, így hát nem lepte meg, hogy vannak akik a fürdőszobában hozzák meg a végső döntést. Ne azon a pár százezren múljon, gondolta Karsal, aki gondolatban igen nagyvonalú tudott lenni, igaz, a metróközpontos bruttó 198-ból (plusz kajajegy) nehéz félrerakni, de Gota nagyi célozgatott neki egy "nagyobb ajándékra" és Feri, volt osztálytársa is több melót ígért, akivel hétvégente szobákat fest, "irodák gyors felújítása" címén. Szóval kezet ráztak, ügyvéd, előleg, papírok előszítése. Itt derült ki, hogy nem csak jelzálog van a laxin (Tibi haverja hívta így a lakásokat, Karsal először kiröhögte, ma már vigyáznia kell, hogy hangosan ne így használja ő is), hanem örökösök is marakodnak rajta, mert Irénke Istennyugosztalja (mindenki így hívta, vagy lehet, hogy ez az egyik neve volt?) nem törődött az örökléssel, ő a mának élt. Bár a szomszéd szerint, akit monoton hanglejtése, kopasz feje és zörgő csontjai miatt Karsal már akkor Máris szomszédnak hívott, amikor csak a lakást nézegette, szóval a szomszéd szerint Istennyugosztalja Irénke csak azért nem végrendelkezett, mert "örüljenek a hálátlanok, hogy nem egy állatmenhelyre hagyom a lakást, még karácsonykor se képesek felvenni a telefont!". Norbi volt Irénke legnagyobb fia, annyira magáénak érezte a lakást, mint a 17 éves sötétített Audiját, mondta is Karsalnak udvariasan, "mondtam én neked, hogy lúzer ügyvéded van, az enyém már rég lezsírozta volna a papírokat és csak fél százalékkal kér többet, még aláírni se kellett volna bemenned!". Mivel a fenyő képe a budiról Karsal retináján keresztül az agykérgébe is beégett, álmaiban chicano társaival a fenyő körül bandáztak, vállalta a procedúrát és az ügyvéd utasításait követve belevágott. Dr. Hadoba ügyvéd úr egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy ügyvéd szokott (Karsal tévében sok ügyvédet látott már), spanyol származásával kérkedett, barátainak csak "olá"-val köszönt, sokszor ismeretleneknek is, utóbbi esetben mindig elmagyarázva, hogy ezt spanyolul úgy írják, hola! Hol a micsoda, ugye? - viccelődött az ügyvéd úr. A nagyanyja amúgy tényleg Barcelonából települt haza, de ő maga is a 11-ik kerületben született, a szülei az első világháború előtt mentek ki Spanyolországba. Hadobát nem ejtették a fejére, neki annál gyorsabban peregtek szemgolyója helyén a dollárjelek (mint a félkarú rablón), minél bonyolultabbnak tűnt az ügy. Mestere volt az olyan arcok vágásának, amik azt sugallták, hogy az egész ügyvédi kamara vezérkara is kevés lenne ennek a lakásügynek a megoldásához. Karsal tehát engedett és nagyon boldog volt, hogy Hadoba a normál esetekhez képest csak dupla áron vállalta ezen bonyolult ügy rendezését, melyben nem lehetetlen, hogy "földhivatali felső vezetőkkel" és az "örökösödésügyben Strassburgban nevelkedett bírókkal" kell egyeztetnie. Karsal nem volt jogilag képzett, egyszer egy dörgedelmes felszólító levél hatására még egy parkolási büntetést is befizetett, pedig még autója sem volt. Hadoba pedig csak annyit mondott Ivánnak, a 4 éve nála dolgozó ügyvédbojtárnak (ezt a csicskát! - gondolta Hadoba minden reggel, amikor bement és Iván már a gépe előtt ült karikás szemekkel), hogy Ivánkám, ingatlan eladás, jelzálog és örökösök is marakodnak, a szokásos papírokat írd meg, Pirike gépén vannak a sablonok! Majdnem 7 hónap után Karsal kapott egy levelet a Földhivataltól, hogy bejegyezték kérelmét. Ez is Hadoba stratégiája volt, nem szólt oda, hogy sínen van az ügy, ő olyan sokat dolgozik, hogy a sikert élvezni sincs ideje.
Megvan tehát! Újabb fél évig még nem költözött be, addig tartott a felújítás. Eredetileg csak egy tisztasági festésnek és a fürdőszobában felpúposodott csempék cseréjének indult, de a mester talált még olyan hibákat, melyek ismertetésének a kulcsszavait a szövegkörnyezetükből kiragadva minimum valamilyen atomerőmű katasztrófa leírására gondolhatnánk. Gota nagyi közben eladta a "nagyapád szőlejét", az árát szétosztotta az unokák között, ezzel és a Feritől végre megkapott féléves jussával (ezért le kellett itatnia és utána fenyegetőzni, ami külső szemlélőnek talán könyörgésnek tűnt, de Karsal nem volt egy durva ember) kifizette a felújítást. Igaz, egy évre előre eladta a túlóráit Gézunak, a közvetlen kollégájának, aki millercsávó volt, a szülei pénzelték gyerekkora óta, a metrós láblógatás neki való volt, egész nap netezett.
Végre beköltözött. Kicsit keserű szájízzel, mert kiderül, hogy a társasház csődben van, egyszer már a villanyt is kikapcsolták és a Távhő is fenyegetett, a liftről is kiderült, hogy nem fizették a karbantartást és ezért kapcsolták ki (Feri azt mondta neki, hogy felújítják, "vadiúj Sindler lift lesz! vagy Otisz! a lényeg, hogy tiszta lakóparki fíling, pont jókor csapsz le a pecóra!"), valamint Máris szomszéd egy őrült, aki bömbölteti 11 után a pornót és még ő kopog át, ha Karsal lehúzza a slozit. Ó igen, a slozi. Ahonnan olyan gyönyörű az a fenyő... 34 napig látta azt a fenyőt.
Már a papírok intézésekor kezdték a szomszéd telken alapozni a társasházat ("Aranyliget Lakópark - az ötcsillagos álomotthon"), akkor még nem gyanakodott, alig pár hónap kellett, hogy teljesen eltakarja a hálóból a kilátást az a monstrum.

Lebegy és a fánk

Könyvekben a szélsőségeket kivéve mindenevő vagyok. Fenntartásaim ellenére több pozitív visszajelzés miatt most épp Frei Tamás: A megmentő című könyvét olvasom. Az összeesküvés elméletek mintájára Frei is igyekszik minél több valós információval és az azokra épülő következtetésekkel hitelesebbé tenni a sztorit (jól csinálja). Itt olvastam, hogy Alekszandr Lebegy, orosz tábornok 2002. április 28-án halt meg egy helikopter balesetben (a baleset mivolta persze megkérdőjelezett és nem csak a könyvben) és, hogy a sírjára rávéstek egy idézetet tőle: "Oroszország olyan, mint egy kör alakú fánk. A tészta a kormányzás csúcsára jutott páraké, a lyuk a fánk közepén pedig az embereké." Nos, megtaláltam a Wikipedián: (On the Russian government) "Those who profit are the ones at the top. They keep the doughnut for themselves and give the hole to the people." Volt még pár kemény beszólása.

Kis herceg

"Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt. Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt."
Régen Emma kérdezte, hogyan kerül a kisbaba az anyuka hasába, azaz hogy nyeli le? Ha már ott van, mivel lehet összekeverni? Szerintem poratka. Speciális mikroszkopikus felvételt készítettem ma, amint a poratka (dustus atcus) előbújik téli álmából és kidugja csápjait a takaró alól!

Józsika

Emma kórházi élményeit taglaló bejegyzés írása közben eszembe jutott az akkori kórházi szobatársa, egy 6-7 éves kisfiú, Krisztián. Valamilyen születési rendellenessége volt, amúgy sem fejlődött rendesen, de akkor pár hete nagyon leromlott az állapota. Csövek lógtak ki a fejéből, alig reagált a külvilágra. Az ott töltött 4 nap alatt megismertük őket, haza is vittem egyszer az anyukáját, többször beszélgettünk vele. A gyerek beteg, nagyon, van ilyen.
A rokonokat figyeltem, arcukra a legváltozatosabb érzelmek voltak írva. Az anya volt a kitartó, nem panaszkodó, bizakodó, látszólag a húszas évei közepén járt, egyszerű gondolkodású lány. A barátja (ha jól emlékszem nem az apa) elég közömbösen, bambán állt a szobában, látszott, hogy elviseli a helyzetet, de nagyon az ágy közelébe se ment. A nagyiból olyan könnyek folytak, amik egyértelműen a gyereket sajnálták, arany kis unokám, miért pont te? A nagyapa is rögtön elsírta magát, de az ő szeméből inkább a miért pont az én családomban könnyek jöttek. Miután kiengedték Emmát, talán két nap múlva visszamentem valami papírért, bekukkantottam a szobába és Krisztián már nem volt ott. Emlékeztem egy tömzsi kis nővérre, aki Józsikának hívta a gyereket és bár nem volt sok finomság abban, ahogy tisztába rakta vagy cserélte (csapolta?)  a csöveit, volt valami megnyugtató természetesség, közvetlenség, ahogy a gyerekhez nyúlt, nekem szimpatikus volt. Az volt az érzésem is, hogy őt szereti a gyerek, bár Krisztián beszélni nem tudott, de a nyögésszerű hangokból lehetett a lelkiállapotára következtetni. Tehát megkerestem ezt a nővért az osztályon, kérdeztem hol van a fiú a rácsos ágyból? Áthelyezték. És amúgy hogy van, meg tudják gyógyítani? Áhh, nem sok remény van. Addig csak az anyával beszéltünk, tőle csak azt hallottuk, hogy igenis fejlődik, máshogy reagál, bárcsak otthon lehetne megint és akkor többet foglalkozhatna vele (pedig tényleg minden szabadidejében bent volt). Szomorú.
Szülőként a sérült gyerekekről is másképp vélekedem. Korábban azt gondoltam, ez azért egy tragédia. Amióta figyelem az ilyen családok életét és az ismeretségi körömben is vannak ilyen gyerekek, egyáltalán nem így látom. Megkapják ugyanazt a szeretetet a szülők és a gyerekek is, sőt, a szülők részéről az odafigyelés, a gyerek részéről a ráutaltság és a gyerek körül forgó életritmus miatt talán még többet is.