elsó hó

Tudom, esett már ezen a télen, a hegyekben még síelni is lehet, de ez volt az első, ami előrántotta a pincékből a szánkókat, a lányokkal és öcsémékkel mi is kimentünk a szokásos szánkópályánkra, a Vöröskővár oldalába.
Nagyon ki volt már éhezve a környék erre a hóra, mert tömeg fogadott, a pályát délelőtt 11-re már több helyütt kikoptatták.

Az ellenforgalom okozott néha veszélyeket, sokan nem a pálya szélén, hanem ugyanott cammognak vissza, ahol lecsúsztak. Legrövidebb út, energia minimum, ugye. Mi öcsémmel nem csúsztunk, csak a gyerekeket néztük és 20 perc után meg kellett állapítanunk, hogy kívülről szemlélve a káosz ellenére minden működik, nem kaszáltak el senkit, az ütközések előtt a fiúk leborultak a szánkóról, az ugratónál felejtett francia óvodás is valahogy mindig megúszta.

A csúszás és hegymászás időigényének aránya elég fárasztó, az ebéd is közeledett, beígértünk nekik még egy szánkós driftet a reptéren és visszaindultunk. Sorba kötöttük a szánkókat, a gyerekek sikongattak, én úgy hallottam, a tüdőm is.

Volt egy kis matekozás, míg kialakult, hogyan életképes ez a vonat, ki bírja megtartani vontatmányt sodródás közben is, de nagyon élvezték.