Eszter és Viki még a nyári bringatáborban voltak a
Csillebérci kalandparkban. Nagy lelkesedéssel meséltek róla, még akkor megígértem nekik, hogy mi is elmegyünk. Eszternek múlt pénteken jutott eszébe, a szombat már nagyon tele volt, elterveztük tehát, hogy vasárnap megyünk. Felidézve a tábori élményeket, bringával indultunk útnak, én Eszterrel, öcsém Vikivel. A fogaskerekűvel felmentünk a végállomásra, onnan 5 percnyi tekeréssel elértük a parkot.
Még mielőtt a pénztárhoz állnánk, ki kell tölteni egy nyilatkozatot, nem nehéz balesetet szenvedni egy ilyen parkban, gondolom azt írtuk alá, hogy minden felelősség a mienk, nem volt időm odafigyelni :) Vettünk 3 jegyet, öcsém nem akart csúszni-mászni, ő csak sétálójegyet vett. Bent le lehet lakatolni a bringákat, a sisakoknak béreltünk egy értékmegőrző szekrényt. Megkaptuk a felszerelést (sisak és beülő két karabinerrel és egy csúszkával) és az erre kijelölt helyen beöltöztettek minket. Utána meg kellett várni, míg összegyűlt egy kisebb csoport (2 perc) és tartottak egy eligazítást az alapvető tudnivalókról. A lényeg, hogy a két karabinerből az egyiket mindig rögzíteni kell valamelyik drótkötélhez, egy pályán egyszerre csak egy ember tartózkodhat és egy állomáshelyen (két pálya közt egy fán kialakított teraszon) egyszerre max. hárman lehetünk. Utána három feladatot meg kellett csinálni a személyzet előtt, hogy lássák, mindent megértettünk és jól használjuk a felszerelést.
A gyerekek ezután elindultak egy pályára, én meg nekiindultam egy közepes szintűnek nevezett felnőtt pályának. A létrákon, gumikon és drótköteleken mászkálás nem okozott gondot a magasban, de volt 3-4 pálya, ami rendesen kivett az erőmből. Ez mind olyan volt, amikor függőleges köteleken lógtak gerendák vagy gumik. Én helytelenül a vízszinten kötélbe kapaszkodtam (amibe a két karabinert is akasztjuk), így az egész pályán kellett a testsúlyomat tartani, ahelyett, hogy ügyesen egyensúlyozva a lábaimmal tartottam volna magam. Utólag persze már könnyű okosnak lenni, úgy látszik nem bíztam az egyensúlyérzékemben.
1 óra elteltével teljesen kitikkadva leültünk ebédelni, otthonról hoztunk szendvicseket és zöldségeket. Utána irány a pályák, én ezúttal egy könnyűnek indultam neki. Ez viszont olyan unalmas és lassú (sok ember) volt, hogy 4-5 állomás után visszafordultam és a közben észrevett óriáscsúszda pályát céloztam meg. Mármint a kezdőpontját vettük észre, mert amúgy már a bejáratnál kiszúrtuk, hogy időnként hangos surrogással elszáguld felettünk 20 méterrel egy-egy bukósisakos alak. Ez óriási élmény, főleg azokon a köteleken, amelyeknek nem látni a végét, csak be kell ülni a beülőbe és belecsúszni a lombok közé. A gyerekek is nagyon élvezték, nekik is voltak olyan pályák, amik után csak pihegtek és olyanok is, melyekhez bizony össze kellett gyűjteni a bátorságukat (pl. 4-5 méteres magasságban kifeszített drótkötélen csúszni).
A három és fél órás limitet nem használtuk ki, teljesen kifáradva leléptünk bő 2 óra mászás után. A János-hegy oldalában gurultunk le a Budakeszi útig, ott a Szépjuhásznéra kanyarodtunk, ahol viszont már az első utcán letértünk és erdőn-mezőn áttekerve a Petneházynál lyukadtunk ki. Adyligettől minél egyenletesebb ereszkedéssel a Máriaremetei templom felé vettük az irányt és 6 óra, 25km tekerés és 2 óra mászás után elmondhattuk, mozgalmas vasárnapunk volt. Szó szerint.
