Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Fura cím, nem? Ezt gondoltam, amikor meghallottam, hogy ez a címe Murakami Haruki (van saját honlapja is) újonnan megjelent könyvének (a cím Raymond Carver What We Talk About When We Talk About Love című novelláskötetéről mintázva). Haruki egy híres japán író, akiről persze azt sem tudtam, hogy létezik, karácsony előtt egy rádióinterjúban hallottam róla és hogy, hogy nem, a Jézuska meglepett a könyvével :) Miért is keltette fel érdeklődésem? Mert Haruki íróként hosszútávfutó és egy egész könyvet (na jó, kis formátum, ~160 oldal) szentelt a futáshoz való hozzáállásának. Íróként sem az a tipikus fajta, 32 éves koráig semmit nem írt, volt egy szórakozóhelye Japánban, abból élt. Aztán egyszer csak úgy érezte írnia kell, írt és nagyon jó kritikákat kapott, illetve, ami még fontosabb, az emberek vették a könyveit. Az aktív éjszakai életből hirtelen írógép előtt ülős életmódba váltás, a kezdődő elhízás és a napi akár 60 (!) szál cigi arra késztette, hogy valamit sportba kezdjen, ez lett a futás. Elég gyorsan eljutott a maratonfutós szintre, huszonvalahány éve minden évben fut egy maratont, a könyv egyik központi történetében a 2005-ös New York Maratonra való felkészülés áll, ekkor már 250-300 km-eket futott havonta.
Leírja, hogy mire gondol futás közben, mi hajtja, mi tetszik benne, hogy érzi magát a versenyeken és rendkívül sok közös pontot találtam az én futólétemmel. Közel sem vagyok annyira fegyelmezett, mint Haruki, de kb. hasonló futók lehetünk. Ő sem gyors, inkább erősnek mondja magát, sokat bír. Hetente kétszer háromszor focizom vegyes csapatokban, 25-65 között minden korosztály előfordul, vannak zsonglőrök, futók és persze falábúak is (sokszor utóbbiak viszik hátukon a csapatot). A fociban is abban tudok csak kitűnni, hogy bár nem vagyok különösen gyors a korosztályomban, viszont 60 perc után is közel ugyanúgy futok, mint az elején. Haruki hatására az ünnepek alatt kipróbáltam, milyen, ha minden nap futással terhelem a szervezetem és bevált! 6 napon keresztül futottam minden nap 9 km-t, ráadásul szinte minden alkalommal terepen, hegyes-völgyes tájon és egyáltalán nem ártott meg. Korábban igyekeztem pihenőnapokkal szabdalni a futásom, attól tartottam, ha túlságosan megerőltetem, alig bírok majd felkelni. De Harukinak van igaza, az izmokat hozzá lehet szoktatni a terheléshez, az ízületeim és különféle szalagjaim meg ezek szerint genetikai ajándékként némán tűrik. Egyelőre.
A könyv nekem tetszett, könnyen tudtam azonosulni a szerzővel és érzéseivel. Hogyan éli meg a holtpontokat futóversenyen, mi motiválja, hogyan segíti a futás a munkájában, hogyan viszonyul más sportokhoz és hasonló kérdésekre ad választ, ajánlom!