Normandia 3.

Eljött a túra fénypontja, gyakorlatilag eköré szerveztük az összes többi programunkat, ha már idáig eljöttünk, ugye. Nem szándékosan szerveztük erre az időpontra, de nagyon jól jött ki, hogy a partraszállás 70-ik évfordulója előtti héten érkeztünk. Óriási a készülődés, az emlékhelyek tele vannak katonai járművekkel és egyenruhába öltözött látogatókkal, de még kényelmesen lehet parkolni, közlekedni.

Történelmi ismeretek pár szóban: 1944. június 6-án reggel indult a partraszállás, az amerikaiak, britek és kanadaiak 5 fő partszakaszon támadtak, a britek a Gold és Sword, a kanadaiak a Juno, az amerikaiak pedig az Omaha és Utah Beach-en.

Nagy áldozatok árán (az amerikaiak majdnem 10 000 katonát vesztettek csak a partraszálláskor, a teljes normandiai hadműveletek során pedig kb. 50 000-et) pár óra alatt elfoglalták a partszakaszt, a nap végére már pár kilométerre benyomultak Normandiába. Az 5 fő helyszínen a filmekből ismert módon, hajón szállították a gyalogosokat, de voltak kisebb egységek nehezebben mászható partszakaszokon (pl. Pointe du Hoc-nál) és ejtőernyős csapatok is a Cherbourg félsziget közepére ledobva, hogy megszakítsák a félsziget német vonalát.

Első megállónk Longues-sur-Mer volt (rendezett kis falu, több kerítésen amerikai, brit és kanadai zászlókkal), itt vannak a legjobb állapotban megmaradt ágyúállások, ezek okozták a briteknek a legtöbb fejtörést; 4 ágyú és egy tüzérségi irányító bunker a parton. Itt nem volt közvetlen partraszállás, de innen a 152 mm-es lövegekkel a Gold és Omaha partokat is elérték (az ágyúknak 20 km-es hatótávjuk volt), bár inkább a tengeri flottát vették célba. Reggel 6-kor kezdték a tüzelést, 2 ágyút 2 brit hajó hamar kilőtt. Később az Omaha Beach-et vették tűz alá, egy francia hajó folyamatosan bombázta, de végül csak másnap (június 7-én) sikerült elfoglalni.

 

 

 

 

 

 

Innen Arromanches-be mentünk, ez volt a brit partraszállási hadműveletek központja. Tanulva a Dieppe csata kudarcából, a britek mesterséges kikötőt létesítettek (kell egy kikötő a gyalogság ellátására, amíg beveszik az erre alkalmas legközelebbi kikötőt Cherbourgban), a Mulberry-t (június 14-re készült el), az idevontatott hajótestek torzói még mindig a városka tengerpartját övezik. Amerikaiak is csináltak ilyet Omaha Beach-en (június 16-án készült el), azonban az pár nap múltán egy nagy viharban megsemmisült, így ők végül kikötő nélkül maradtak. Itt már nagyobb volt a készülődés, még több katonai ruha, Willys Jeepek, a hangulat öcsémből is előcsalta a tököli repülőszázad sorkatonáját; vett egy eredeti 1942-es német katonai rohamsisakot.

 

 

 

 

 

 

Következő megállónk Omaha Beach, ez az amerikaiak fő emlékhelye, itt van (Colleville-sur-Mer-ben) a legnagyobb katonai temető. Először a parton néztünk körül, az elején kavicsos partszakasz a végén már széles sávban homokos, pár könnyen mászható bevágással, persze itt német bunkerek is vannak/voltak. A temető óriási, sugárzik belőle az amerikai rendezettség (itt vették fel a Ryan közlegény megmentése nyitó és zárójelenetét), jövő héten nagy tömegre számítanak, óriási területen fedik le a szép pázsitot, mobil wc-ket telepítenek és ideiglenes parkolókat alakítanak ki a mezőn. A temetőben lévő 9338 holttest közül nem mind a D-napon halt meg; az Omaha Beachen kb. ezren vesztek oda (és további kétezren sérültek meg) és a holttestek nagy részét visszaszállították az USA-ba, a többiek a normandiai hadműveletek során vesztették életüket.

 

 

 

 

 

 

 

 

Innen Pointe du Hoc-hoz mentünk. Ez egy kiszögellés Omaha és Utah beach között. Ezt a partraszállás előtt intenzíven bombázták (lsd. archív felvételt, az a kiugrás partvonalból), hogy az innen a mindkét partot védő ágyúkat lerombolják. A területe tele van bombatölcsérekkel, nagyon sok kiszolgáló bunkert eltaláltak, de nagy részük túlélte. Itt nem számítottak a tenger felőli támadásra, egy kis létszámú egység speciális létrákkal és kötelekkel mégis megtámadta és sikeresen fel is robbantották a Utak beach-re irányított ágyúkat. Csak ekkor derült ki, hogy csak faágyúk voltak álcázásként, a 225 támadóból 135 feleslegesen vesztette életét.

 

Utolsó megállónk egy német katonai temető volt La Cambe-ben. Teljesen más stílusú, mint az amerikai, szép, méltó emlékhely.

 

 

 

 

Bő 6 órába telt meglátogatni ezeket a helyeket úgy, hogy nem kellett parkolóra vadászni és dugóban ácsorogni és csak Arromanches-ben ültünk be egy kávéra, croissantra. Holnap irány London vonattal a Csalagúton keresztül, Calaisban foglaltam szállást, az odavezető út is szolgált attrakcióval, Le Havre-nál átmentünk a gyönyörű és óriási (vagy csak ezért gyönyörű?) ferdekábeles Normandia hídon.