Amióta kiderült, hogy harmadik gyermekünk fiú lesz, számtalan olyasmi megjegyzést hallok, hogy "na végre, csak összejött". A családban szintén van, aki fellélegzett, amikor kiderült a neme. A Helyi témában is most olvashattam Rubint Réka szavait, miszerint Schobert Norbi is elsőre fiút várt, "mint minden apa". Tessék???
Értetlenül állok eme fiúgyermek-fetisizmus előtt, sokan külön büszkék rá, sok apukánál még megkülönböztetést is látok a fia és lánya között. Miért? Nekünk még fiú nevünk sem volt, annyira lányt vártunk, ami nem azt jelenti, hogy lányt szerettünk volna, hanem annyira elkönyveltük magunkat lányos szülőknek, hogy ez volt természetes. Egyszerűen nem tudok betelni a "lányságukkal", az ebből fakadó (vagy erre fogható :)) érzékenységgel, lelkiséggel, finomsággal. Majd megszokom a "fiúságot" is, persze, még ha aggódós is lennék, akkor se félnék ettől. De ha ilyen "fiút nemzeni, az valami!" véleményeket hallok... szánalmas!
Szánalmas, hogy csak harmadjára sikerült, mi? :-)))
VálaszTörlésAzért vannak pillanatok, mikor örülök, hogy csak egy fiam van és a másik kettő lány. :-)
Látom, átjött a lényeg :)
VálaszTörlés