oktatási rendszerünk

Nem tetszik. Lehet, hogy nincs jobb, lehet, hogy az egymásra épülő oktatási szintek valamint utána az ipar és a cégek is erre rendezkedtek be, de valami nincs jól. Mindenkinek, képességeitől függetlenül ugyanazt kell tanulnia, ugyanabból az anyagból kell vizsgáznia.

Erre elfogadható indok, hogy a tömegképzésben nem kaphat mindenki személyre szabott szolgáltatásként egyedi oktatási programot. Oké, de mit tanulnak gyerekeink, mit kérdeznek a vizsgákon? Még mindig sokszor évszámokat, adatokat, eljárási lépéseket, azaz még mindig azzal lehet legjobban érvényesülni, ha valaki minél többet tud a számonkérésre bemagolni megtanulni. Problémamegoldó készség, önálló munkavégzés még mindig nincs az első vonalban. A tanárok tudják ezt és igyekeznek szinten  minden tárgyban előtérbe helyezni az egyéni készségek fejlesztését (legalábbis a lányaim sulijában), de nekik köti a kezüket a tanterv, a témazárókat időben meg kell íratni, mindenkit le kell osztályozni. Hogy ez mennyire nem hasznos, arra bizonyítéknak érzem, hogy tapasztalataim szerint a legjobb tanulók az életben kevésbé érvényesülnek, mint a második vonal, azaz azok, akik nem képesek vagy nem akarnak megfelelni az összes elvárásnak, de nem okoz gondot a tananyag jó szinten történő elsajátítása.
Ennek a rendszernek másik súlyos következménye a szülők befolyásolása. Már az általános iskolások szülei között is egyre többen gondolkodnak úgy, hogy a legfontosabb, hogy kitűnő legyen a gyerek és akkor boldogok, ha minél több versenyen való részvételt, netán helyezést is begyűjthet a csemete (általános iskolásokról van szó!). Emellett ha a gyerek irigy, csúfolódik, már az 1-2 évvel idősebbekkel sem tud szót érteni, nemhogy felnőttekkel, akkor az a szülőknek láthatólag másodrendű, "majd kinövi!". Hát nem. A legfontosabb lenne, ha nem csak a testvérekkel, de idegenekkel is tisztességesen és önzetlenül viselkedjen a gyerek és az iskolában nem a másik legyőzése lenne a fontos hanem a tudás megszerzésének öröme (jelentem, van ilyen :), otthon ne állandóan a monitort bámulja, hanem feltalálja magát, vágyjon a mozgásra, kimozdulásra, társaságra, valami újra!
Nehéz a gyerekeknek is, nagy a peer pressure, senki nem akar kilógni a sorból. Különösen nehéz az általános iskolásoknak, ott szinte elképzelhetetlen, hogy valaki külön utakon járjon. Érdemes megnézni Jacob Barnett, a "leendő Nobel-díjas csodagyerek" (amúgy Asperger-szindrómás) előadását (akinek Calculus videója óriási siker lett), amiben több nagy tudósnál is kiemeli, hogy akkor ért el eredményt, amikor abbahagyta a tanulást (átvitt értelemben nyilván a reguláris oktatási képzésre gondol) és elkezdett gondolkodni:

Oké, értjük, nem jó a tanterv, nem az életre nevel, nem veszi figyelembe a különböző képességeket, de mit csináljunk, hogyan segítsük gyerekeinket a suliban? Egyrészt vannak alternatív oktatási intézmények, ahol a készségek fejlesztését helyezik előtérbe (érdekes amúgy, milyen sok oktatási szakember járatja ilyen sulikba gyermekét), csak sajnos kevés az ilyen hely és a felsőoktatás sem ezekre épít. Másrészt szülőként a már említett, iskolán kívüli erények és tulajdonságok előtérbe helyezésével, óvatos neveléssel segíthetünk, lazíthatjuk picit a szemellenzőt. Nem az a baj, ha Környezetismeretből 4-est hoz a gyerek, hanem ha otthon panaszkodik az iskolatársaira (azaz inkább másokkal foglalkozik), nem harmonikus a kapcsolata a testvéreivel és irigy vagy nem tud kapcsolatot teremteni kortársaival. Hiszen milyen személyiség lesz az ilyen, akármilyen gyorsan is integrál fejben? Mármint milyen szomszéd, milyen alkalmazott, milyen házastárs?
És ez sem elég, mert az egészet elcseszi majd egy cimbora, aki először kínálja droggal a 13 éves csemeténket. Ellenszerként a közhelyes őszinte viszonyban hiszek, de ezt nem egy tízévessel nehéz kialakítani...

A felsőoktatásban, különösen a mester- vagy doktori képzésben már nagyobb a mozgástér. Ott már az oktató megteheti, hogy ne célfeladatokra nevelje a hallgatókat, hanem "csak" szélesítse  látókörét, felvillantsa a világból a lehetséges utakat, étvágygerjesztő előadásokkal kedvet csináljon valami újhoz, projekt feladatok révén engedje a hallgatókat kiteljesedni önálló munkavégzésben. Ha megnézzük a diploma megszerzése utáni elhelyezkedési statisztikákat, akkor igazolva is látszik ennek a módszernek a létjogosultsága.

Én még csak az általános iskoláig látok szülőként, ott is csak az alsó tagozaton. Persze nyitott fülekkel járok és elképedve hallom, hány órát tanulnak még otthon a gyerekek középiskolában. Pedig az tuti, hogy az egyetemre bekerülteknél nincs különbség azok között akik otthon semmit és azok között akik otthon 4 éven keresztül naponta 4 órát tanultak még, hogy megfeleljenek az adott elit gimnáziumnak.
Ahogy nekünk is, a gyerekeknek is a legfontosabb érték az idejük és nekik is csak egy életük van. Ne hagyjuk elpazarolni!