rekordidő

Amikor 8 éve megvettem az országúti bringámat (egy felújított Simplon), kivittem a hazai bringások időmérő etalonpályájára lemérni, mennyi idő alatt tudok feltekerni a csobánkai elágazástól Dobogókőre. Elsőre 48-49 perc körül volt, azóta évente többször feltekertem, az eredményeim 50 perc és 1 óra közt szórtak, formámtól függően, de soha nem tudtam 50 alá menni. Az idén sikerült már júniusra elég jó edzettségi szintet elérni, elhatároztam, hogy nekiugrom a hegynek.
Vannak intő jelek és vannak, akik ezeket rendre figyelmen kívül hagyják. Ügyelni kell ugye a rendes táplálkozásra, reggel a téliszalámit viszont csak szeletelt (íztelen, tömörített fűrészpor állagú, de lehet, hogy csak régóta áll itt egy zacsiban) Pesti kenyérrel tudtam enni, éreztem, hogy ez kevés, Réka csinált egy plusz féladag tejbegrízt, ezzel elég cukrot vettem magamhoz az egy liter teával együtt. Utána következett a bringa felkészítése, idén most vettem le először a fali állványról, tiszta por volt, be kellett állítani az ülést (erről vettem kölcsön a montira, amikor eltört a nyeregcsövem), felfújni a gumikat, Emma segédkezett, feltöltötte a kulacsomat vízzel (csak Csobánkán derült ki, hogy langyossal), fogta a bringát, míg szereltem. Összeállítottam a nyeregtáskát (belső, adapter a tűszelephez, 3 abroncs kampó és az univerzális kombinált szerszám), be a kocsiba és gyí! Aztán visszafordultam, mert itthon hagytam a sisakot és a kesztyűt :)
Végre megérkeztem fél 10 körül és nekiugrottam a hegynek. Itt is voltak jelek, a láncom eléggé kiszáradt, mióta nem ápoltam, a váltón is lenne mit állítani, az első átdobó beleér a láncba, ha hátul a legnagyobb keréken vagyok, ráadásul gyors felváltásnál ledobja, ezt már 4 perc tekerés után megtapasztalhattam, az eredmény 20 másodperc mínusz és onnantól olajos kéz (hiába próbáltam a gatyámba törölni), sebaj, tovább! Az első időmérési pont a Pilisszentkereszt tábla, itt 18 perc alatt voltam, az falu közepén lévő elágazásnál 21 alatt, ez igen jó részidő, feldobott picit, egész gyorsan letudtam a Szentkereszt utáni falat, ami a legmeredekebb szakasz (a Tour-on azért körberöhögnék, főleg, mivel elég rövid). Utána beosztottam az erőm, elhussantam pár kocabringás mellett és próbáltam utolérni a távolban lévő jó tempóban tekerő kollegát. Szépen húzott is, sajnos az esztergomi elágazásnál, mire utolértem, kiszállt, itt még mindig jó részidőm volt. Az utolsó szakaszon a hegycsúcsig kicsit elszámítottam magam, vissza kellett lassulni, hogy ne lüktessen a szívem a fülemben, de aztán egy közepes tempót nyomtam és 47:40 körül felértem. Boborján! Még újabb rekórd!!

Érdekes, lefelé mekkora kihívás a pálya, legalábbis nekem. Felfelé max. kapok egy szívrohamot és csendben elpihegek az útpadkán a mentőre várva, de lefelé azért nem vicces az én súlyommal az ujjnyi vastag gumikon 50-60 között (ehhez fékezgetni is kell!) kerülgetni az úthibákat. Szóval ez is elég fárasztó volt. Közben kaptam egy telefont, félreálltam, mikor elindultam, megelőzött valaki egy tuti bringán, mezben, ez meghozta a kedvem ahhoz, hogy gyakoroljam a lejtmenetet. Szentkereszt után egy enyhe emelkedőn már teljesen magára húzott, izomból megelőztem. A kórház előtt emelkedőn szépen (azaz könnyedén) visszavette az első helyet és Csobánkáig (ott parkoltam) nem is láttam. Aki tekert már más mögött, tudja, milyen sokat számít. Nem csak a szélárnyék, inkább a pszichológia, jó pár kilowattot ad az "akkor is legyűröm/bírom" feeling. Amikor itthon kivettem a kocsiból a kerót, a hátsó már teljesen leeresztett. Mázli.